Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Páncélosok az 1956-os forradalomig

A második világháború befejezését követő hónapokban az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében, hazánkban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolta a főhatalmat. Az Ő intézkedése következtében a háború befejezésekor fegyverben lévő mintegy 50 000fős haderőt 20 000főre kellett csökkenteni. A hadműveleti területről hazatért két hadosztály maradt meg keret állományon és a Honvédelmi Minisztérium (HM), illetve a területi szervek. Gyakorlatilag 1948 közepéig az említett létszám nem változott. 1947. február10-én a Párizsban aláírt békeszerződés formailag helyreállította az ország szuverenitását, de egyben azt is előírta, hogy a magyar haderő szárazföldi csapatai a határőrséggel, a légelhárítókkal és a folyami flottillával együtt nem lehet több 65 000főnél, a légi haderőt pedig 90 repülőgéppel 5 000főben állapította meg. Hazánk azonban maradt a Szovjetunió érdek szférájában, így a haderőfejlesztést az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetésével kialakuló szövetségi csoportosulások szembenállása, és az ezt kiszolgáló magyar állami és politikai vezetés az ország háborús felkészítésére kialakított koncepciója határozta meg. A békeszerződést követően a Magyar Kommunista Párt (1948. június12-től Magyar Dolgozók Pártja MDP) vezetése többször is foglalkozott a hadsereg fejlesztés kérdésével, ahol úgy tervezték, hogy az engedélyezett 70 000 főt 4-5 év alatt lehet elérni. A fejlesztés lényeges elemét jelentette, hogy hazánk 1948. február18-án aláírta a Szovjetunióval a „Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést”, valamint 1948. július2-án a „hadianyag szállítási egyezményt

A kialakított haderő fejlesztési koncepció alapján 1948. április 15-én és október15-én változott a szervezet. A PILIS-I és PILIS-II hadrend szerint a létszám 32 000főre nőtt, maradt a két gyaloghadosztály, a határőrség, műszaki és légvédelmi alakulatok, illetve a területei szervek. E szervezeti átalakulás során 1948 második felében alakult meg Esztergomban az első harckocsi század, állományába T-34-es harckocsik (a szervezés végére 31db) tartoztak. A század feladata az volt, hogy a jövő páncélos fegyverneme számára kezdje meg a kezelők és a tiszti állomány előképzését, felkészítését. Ezzel együtt a haderő vezetésében lényeges változás következett be. Az ország vezetésében egyeduralmat kialakító MDP a fegyveres szervezeteket, így a hadsereget is, közvetlen ellenőrzése alá vonta. Az által, hogy 1948. szeptember9-én a párt főtitkár helyettesét, Farkas Mihályt nevezték ki honvédelmi miniszterré. Ezzel a haderő fejlesztésének üteme eltért a realitásoktól és erőltetetté vált.

1949. március16-án lépett hatályba a KLAPKA hadrend, mely az összlétszámot 41 485 katonára és 5 435 polgári dolgozóra emelte. E hadrend Esztergomban létrehozta az 1. páncélos hadosztályt, mely 4 474 katonából és 43 polgári alkalmazottból állt. Állományába tartozott egy gépkocsizó lövészezred és egy harckocsi ezred 30db T-34-es harckocsival. A közvetlenek között szerepelt egy roham tüzérosztály is SZU-76-os rohamlövegekkel. A fejlődés az előző hadrendhez képest fegyverzetben is jelentős, de elmaradt a követelményektől. Harckocsik vonatkozásában számuk 31-ről 44-re nőtt, de a harckocsi ezred 30db harckocsija egy zászlóaljnak felelt meg. A rohamlövegek száma 16-ról 22-re nőt. A tiszti létszám biztosítása érdekében a Kossuth Akadémia bázisán fegyvernemi tiszti iskolákat hoztak létre. Így alakult meg 1949-ben Tatán a Rákosi Páncélos Tiszti Iskola. A hadrend a gyorsított ütemű fejlesztés nyitányaként értékelhető.

1949. október1-jén kezdődött a PETŐFI hadrend kialakítása, mely szerint 1950. március1-ig a létszámnak el kellett érni az 56 864 főt. A teljes hadrend két lövész és egy gépesített hadosztállyal, illetve HM közvetlen alakulatokkal számolt. Az 5. és 12. lövészhadosztálynál rendszeresítettek egy-egy roham tüzérosztályt, igaz az utóbbinál csak keret állománnyal. A 7. gépesített hadosztályt Esztergomban az 1. páncélos hadosztályból szervezték, egy-egy lövész és harckocsi ezredből és közvetlen alakulatokból állt. Jelentős a harckocsik számának növekedése 44-ről 149-re, de csak 134db állt rendelkezésre, így a feltöltöttség alig haladta meg a 90%-ot

A következő hadrend RÁKÓCZI néven 1950. április15-én lépett hatályba, az összlétszámot májusra 64 628 főben állapította meg, ezzel megközelítették a békeszerződésben engedélyezett keretet. Az alakulatokat a hadrend 226 folyószámon sorolta fel. Megalakult a 3. hadtest három hadosztállyal, a közvetlenek között a 99. harckocsi zászlóaljjal és a 35. roham tüzérosztállyal. A hadosztályok roham tüzérosztályai maradtak. A jelentős létszám növekedés mellett azonban a fegyverzeti ellátottság mértéke 80%-ra csökkent. Ez harckocsik vonatkozásában azt jelentette, hogy a rendszeresített darabszám elérte a 225-öt a meglévő nem haladta meg a 150-et. Ez természetesen jelentősen csökkentette a harcértéket, de akadályozta a kiképzést is.

1950. november1-én lépett érvénybe a KOSSUTH hadrend, mely az összlétszámot 135 117 főre emelte, ez már ekkor meghaladta az ország teherbíró képességét. Ennek során egy új lövész- és egy páncélos hadtest alakult. A 11. páncélos hadtest Budapesten szerveződött, állományába tartozott a 7. gépesített hadosztály (Esztergom) és a 18. páncélos hadosztály (Gyöngyös). Minden hadtestnél a közvetlenek között szerepelt egy roham tüzérosztály és HM közvetlenként felállítottak két önálló nehézharckocsi-rohamlöveg ezredet. Az új hadrendben a páncélos csapatok katonai létszáma 8 006 fő volt. Az alakulatok egy része, mint korábban is keretállományú volt. A KOSSUTH hadrendben a szárazföldi csapatok csapásmérő erejét a következők képezték. Egy „A” típusú lövészhadtest (három „A” típusú lövészhadosztállyal). Egy „B” típusú lövészhadtest (három „B” típusú lövészhadosztállyal). Egy „B” típusú önálló lövészhadosztály. Egy páncélos hadtest (egy „A” gépesített és egy „B” páncélos hadosztállyal). Két „A” típusú nehézharckocsi-rohamlöveg ezred. Egy-egy „B” típusú tüzérhadosztály,  ágyús dandár, aknavető dandár, végül egy „A” típusú páncéltörő tüzérdandár alkotta. Az egyes rendszeresített fegyverek száma jelentősen növekedett, de a meglévők száma ettől igen csak elmaradt. Harckocsiknál a rendszeresített 401 helyett a meglévő alig haladta meg a 200db-ot. Általánosságban is a fegyverzeti és haditechnikai feltöltöttség 50%-ot érte el. A tiszti tiszthelyettesi létszám is hiányos volt 2805 fő tiszt és 5858 fő tiszthelyettes hiányzott.

1951-ben a különböző szervezési intézkedések, már nem elsősorban új alakulatok létrehozást tervezték, kivétel a 9. lövészhadtest (Debrecen), inkább a meglévőket igyekeztek feltölteni, korszerűsíteni. Ez évben a páncélos csapatok fő csapásmérő erőit a 11. páncélos hadtest (Budapest) egyesítette, mely egy-egy gépesített és páncélos hadosztályból állt.

A 7. gépesített hadosztály (Esztergom) állományában a 8. gépesített lövészezred (Piliscsaba), a 15. gépesített lövészezred (Aszód), a 33. közepes harckocsiezred (Esztergomtábor), a 31. nehézharckocsi-rohamlövegezred (Székesfehérvár), a 34. tüzérezred (Rétság), a 21. aknavetőezred (Mór) és az 51. légvédelmi tüzérezred (Tata).

A 18. páncéloshadosztály (Gyöngyös) állományában a 6. gépkocsizó lövészezred (Eger), a 26. közepes harckocsiezred (Hatvan), a 44. közepes harckocsiezred (Eger), a 35. nehéz harckocsi- rohamlövegezred (Miskolc), az 50. tüzérezred (Miskolc), a 19. aknavetőezred (Szolnok), a 23. híradó zászlóalj (Gyöngyös) és a 12. felderítő zászlóalj (Jászberény).

A páncélos csapatokat erősítette a Sárbogárdon és Kalocsán állomásozó 17. és 24. önálló nehéz harckocsi-rohamlövegezred, valamint a lövészhadosztályok harckocsi-rohamlöveg zászlóaljai (kilenc ilyen zászlóalj volt.)

1951 őszére a fejlesztések eredményeként a hadrend a haderőösszlétszámát 182 659 főben határozta meg. A meg növekedett haditechnikai és fegyverzeti szükségletet a szovjet partnerrel közösen sem tudták biztosítani. 1951. december 31-én a feltöltöttség mutatója harckocsik vonatkozásában 29%-ot ért el.

Az 1952-es év folyamán gyakorlatilag az 1. lovashadosztályt hozták létre új alakulatként, állományában a 70. harckocsi-rohamlöveg zászlóaljat (Miskolc), a többi intézkedés meglévő alakulatok tovább fejlesztését szolgálta. Így a páncélos hadosztály állománya a 48. közepes harckocsiezreddel (Verpelét) bővült. A lövészhadosztályok harckocsi-rohamlöveg zászlóaljait ezredekké szervezték át. Így jött létre kilenc harckocsi-rohamlövegezred. A 43. harckocsi-rohamlövegezred (Baja), a 4. harckocsi-rohamlövegezred (Kiskunfélegyháza), a 16. harckocsi-rohamlövegezred (Szabadszállás), a 27. harckocsi-rohamlövegezred (Tapolca), a 42. harckocsi-rohamlövegezred (Marcali), a 48. harckocsi-rohamlövegezred (Kaposvár), a 18. harckocsi-rohamlövegezred (Nyíregyháza), az 52. harckocsi-rohamlövegezred (Mezőtúr), a 9. harckocsi-rohamlövegezred (Pápa). A gépesített hadosztály a 37. gépesített lövészezreddel (Tata) gyarapodott.

1952 végére a haderő összlétszáma az építő alakulatokkal együtt elérte a 232 649 főt, ebből a szárazföldi csapatok fő ütőerejét képező lövész alakulatoknál 72 344 fő, a páncélos csapatoknál 26 218 fő, a tüzér alakulatoknál 20 885 fő szolgált. A fejlesztés fegyverzeti és haditechnikai igényeit azonban nem tudták kielégíteni. A hadsereg ellátottsága harckocsiból és rohamlövegekből 25%-os volt.

1953 elején a hadsereg szárazföldi csapatai a következőkből álltak: három lövészhadtest, egy önálló lövészhadosztály, egy páncélos hadtest, egy áttörő tüzérhadosztály, öt tüzérdandár, valamint műszaki, híradó, vegyvédelmi stb. alakulatok. A 31 090 fős lövészhadtest három lövészhadosztályból, tüzérezredből, páncéltörő tüzérosztályból, légvédelmi tüzérosztályból és szakcsapatokból állt. Gyalogsági fegyvereken kívül rendszeresített fontosabb fegyverei: 36 db páncéltörő ágyú, 95 db 122 mm-es tarack, 12 db 152mm-es tarack, 243 db 82 mm-es aknavető, 36 db 120 mm-es aknavető, 111 db közepes harckocsi és 75 db 76 mm-es rohamlöveg voltak. A 10 044 fős gépesített hadtest egy páncélos és egy gépesített hadosztályból, tüzérezredből, légvédelmi tüzérezredből, valamint szakcsapatokból állt. A kötelék legfontosabb rendszeresített fegyverei voltak: 38 db 57 mm-es páncéltörő ágyú, 72 db 122 mm-es tarack, 12 db 152 mm-es tarack, 123 db 82 mm-es aknavető, 84 db 120 mm-es aknavető, 36 db nehéz harckocsi, 64 db nehéz rohamlöveg és 278 db közepes harckocsi voltak.

1953-ban, Sztálin halálát (március 5.) követően a Szovjetunió és az Egyesült Államok kapcsolatában beálló kedvező folyamatok és a moszkvai inspirációk arra késztették a magyar párt és állami vezetést, hogy módosítsa eddigi politikáját. Az MDP Központi Vezetőségének 1953. június 27-28-ai ülésén, elismerték, hogy a fegyveres erőket a szükségesnél nagyobb mértékben fejlesztették. Rákosi Mátyás helyett Nagy Imre lett a miniszterelnök. A hadsereg túlzott fejlesztéséért Farkas Mihályt tették felelőssé, ezért kizárták a Politikai Bizottságból és leváltották a Honvédelmi Minisztérium éléről. Utódja Bata István altábornagy lett. A létszámleépítésről tervet dolgoztak ki, mely szerint a lövész alakulatokat 14 329 fővel (19,2%), a páncélos csapatokat 4 397 fővel, (17,7%), a tüzérséget 4435 fővel (23.8%) csökkentik. Az elhatározott redukciót részben 1953-ban, részben 1954-ben hajtották végre. A létszámleépítés szükséges lépés volt, de a végrehajtásnál a kor követelményét, a fokozott gépesítettséget nem vették figyelembe. A páncélos csapatoknál végrehajtott leépítés ezért hibás lépés volt. 1955—56-ban további csökkentés következett be, melynek eredményeként a haderő összlétszáma 100 000 fő alá csökkent. A végrehajtás mikéntje és egyéb politikai hibák lazították a hadsereg fegyelmét, a kiképzés színvonalát és a vezetésbe vetett hitet. Összességében ezek mind hozzájárultak az 1956. október23-án kitört forradalom győzelméhez.

Az 1956-os forradalom és leverése

A harckocsizó csapatok forradalom alatti tevékenysége nem választható szét a Néphadsereg egészének működésétől. A forradalmat megelőző hetekben a hadsereg az átszervezés állapotában volt. Ezért,- annak ellenére, hogy alapvető feladatai között szerepelt a társadalmi rendnek „a belső ellenséges erők” elleni védelme- még egységes, határozott vezetés esetén is csak korlátozottan lett volna alkalmas. A határozott fellépést tovább nehezítette az, hogy a csapatokat nem készítették fel karhatalmi feladatok végrehajtására és hiányzott a határozott vezetés is. Gerő Ernő az MDP főtitkára nem bízott a hadsereg karhatalmi alkalmazhatóságában, ezért kérte a szovjet csapatok bevetését. Így került sor a hazánkban állomásozó Különleges Hadtest első „demonstrációs” jellegű bevetésére, ami hozzájárult a szabadságharc kibontakozásához. A magyar fegyveres erők irányítására a pártvezetés létrehozta a Karhatalmi Bizottságot, mely a forradalom első napjaiban megpróbálta a karhatalmi feladatok végrehajtására mozgásba hozni a hadsereget. A feladat végrehajtására kirendelt alakulatok katonáinak kezdetben a lőszert nem osztották ki és a fegyverhasználatot is, megtiltották. Így a több hullámban bevetett magyar katonai erők nem voltak képesek a fegyveres harc terjedését megakadályozni. Sőt fegyvereik átadásával, átállásukkal segítették vagy passzívan, szemlélték az eseményeket. A politikai és katonai vezetés a beérkező alakulatokat szétaprózva kis alegységekként azonnal bevetette, azok harcba bocsátkozva a fegyveres csoportoktól több objektumot visszafoglaltak. Helyzetüket jól szemlélteti az esztergomi 33. harckocsiezred jelentésében olvashatók: „…Észrevételeink szerint semmilyen körülmények között nem engedhető meg a hadseregben, hogy a vezetést (úgy) decentralizálják, mint ez az elmúlt idők során megtörtént. Semmilyen körülmények között nem engedhető meg, hogy egy-egységet ennyire szétforgácsoljanak, mint az elmúlt időkben a 33. harckocsiezredet…” Hasonló helyzetről számolt be a 7. gépesített hadosztály parancsnoksága az egri 6. gépesített ezredével kapcsolatban: „…A 6. gépesített ezred budapesti ténykedését a Honvédelmi Minisztérium és egyéb ismeretlen szervek irányították, így tevékenysége a hadosztály törzs előtt nem volt ismeretes..”

A felkelő csoportok harci sikerei, a magyar csapatok alkalmazhatatlansága, a szovjetek kudarcai a magyar politikai vezetést válaszút elé állította. Vagy még több szovjet erő bevetésével fegyveresen leverik a felkelőket, ebben az esetben azonban teljesen elszigetelődnek és elvesztik a nép bizalmát. Vagy megkísérlik a politikai rendezést. A szovjetvezetés ez utóbbit támogatta. Így került sor az október 28-ai fordulatra. Nagy Imre 28-án 13,00-kor tűzszünetet rendelt el és a 17,25-kor kezdődő rádióbeszédében bejelentette, hogy az eseményeket jogos, demokratikus megmozdulásnak nyilvánítják, továbbá értesítette a lakosságot a szovjet csapatok Budapestről, való távozásáról, valamint a tárgyalások megkezdéséről a szovjet haderő Magyarországról történő teljes kivonásáról. Ezen a napon, a Budapesten harcoló szovjet csapatok parancsot kaptak a tűz beszüntetésére és a kivonásukat 31-én 05,00-ra tervezték végrehajtani. A szovjet kormány 31-ei nyilatkozata még a győztes forradalom reményét táplálta. Az események átértékelése a magyar alakulatokat új helyzet elé állította. Azok a kötelékek, amelyek eddig is a forradalmi erőket támogatták, magatartásuk helyességét látták igazolva, a passzív szemlélők többsége a kormánynyilatkozat után aktívan bekapcsolódott a forradalom vívmányainak védelméből rájuk háruló feladatok végrehajtásába. Ugyanakkor a szovjet kormány már október 30-án megkezdte a magyar forradalom eltiprására az új hadművelet előkészítését.

Hazánk megszállására a szovjet kormány a Különleges Hadtesten kívül a 38. összfegyvernemi és a 8. gépesített hadsereget, mintegy 60 ezer katonát mozgósított, Konyev marsallnak, a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erői főparancsnokának vezetésével. A hadművelet a „Forgószél” fedőnevet kapta, ennek keretében Budapest és környékének az „ellenforradalmároktól” való megtisztítását, a magyar alakulatok lefegyverzését, és a terület megszállását a Különleges Hadtest kapta feladatul. Mamszurov altábornagy 38. hadserege elé a Dunántúl megszállását és a határ lezárását állították. A 8. gépesített hadsereg Babadzsaján altábornagy vezetésével az ország keleti részének megtisztítását kapta. A hadművelet készenlétét november 3-án estig kellett elérni. November 4-én 5,00-kor „Menydörgés-444” (Grom-444) jelszóra megindult a szovjet csapatok áradata. Budapestre a Különleges Hadtest erői különböző irányból törtek be. Vidéken a másik két hadsereg csapatai kezdték meg az ország megszállását, a magyar alakulatok lefegyverzését, szétkergetését. A honvédség alakulatai Budapesten a forradalmi erőkkel együtt a Jutadombnál, Kőbányán, Csepelen és máshol vették fel a harcot a betolakodókkal. Vidéken több helyőrségben védőállást foglaltak az alakulatok, így: Nagyatádon, Székesfehérváron, Zalaegerszegen. Komolyabb összecsapásra került sor Dunapentelénél. Tűzharcra került sor: Békéscsabán, Kaposváron, Szegeden, Miskolcon, Dunaföldváron, Székesfehérváron, Szolnokon és Veszprémben, illetve ezek környékén. Az ellenállásnak azonban nem volt esélye. Vidéken a két hadsereg erői a magyar alakulatok legfontosabb helyőrségeit, laktanyáit, repülőtereit körülvették. Az alakulatok többsége minden ellenállás nélkül lerakta a fegyvert, a szovjetek mégis esetenként fegyvert használtak. Ellenőrzésük alávonták a Budapestre és az osztrák határ felé vezető utakat. Szovjet adatok szerint a magyar erők szervezett ellenállását november végére mindenütt megtörték és végrehajtották a magyar hadsereg lefegyverzését is. Ezzel a „Forgószél” hadművelet véget ért.

A hadsereg újjászervezése

A forradalom leverésével párhuzamosan a Néphadsereg alapjaiban történő újjászervezése vált szükségessé, miután a szovjetek lefegyverezték és szétkergették szervezeteit. A november 4-én megalakult Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a fegyveres erők minisztere posztot hozta létre az egységes irányítás érdekében, élére Münnich Ferenc altábornagyot állította. November 5-étől megindult a honvédtisztekből és pártmunkásokból a karhatalom szervezése. November 13-ig Budapesten három karhatalmi ezred alakult. A megyékben, november27-re szerveződtek meg a karhatalmi zászlóaljak. A hadseregben –és a karhatalomban is- csak azok a tisztek maradhattak meg, akik aláírták a Tiszti Nyilatkozatot. E nyilatkozatot a tiszti állomány kétharmada írta alá, aki nem írta alá azokat leszerelték. A kormány december 8-án hozott határozatott a haderő jövőbeni létszámára vonatkozólag. Ezek szerint a Néphadsereg békelétszámát 63-64 ezer főben állapították meg, ami alig 45%-át jelentette a forradalom előttinek. Ugyanakkor a hadsereg tényleges létszáma 1957. január elején 43 086 fő volt, ebből 16 776fő tiszt (több mint tízezren a karhatalomban szolgáltak), 7171fő tiszthelyettes, és 19 139 fő sorkatona. A Honvédelmi Minisztérium helyett átmenetileg létrehozott hadsereg parancsnokság vezetője Uszta Gyula vezérőrnagy 1957. elején meghozta a Néphadsereg szervezetének kialakítására vonatkozó intézkedéseket. Ennek alapján megszűntek a hadtestparancsnokságok, a korábbi nyolc szárazföldi hadosztályból három maradt, lényegesen kevesebb közvetlen alakulattal, a páncélos és gépesített alakulatokból mindössze egy harckocsi ezred maradt. Megszüntették a korábbi légvédelmi, repülő, tüzér, műszaki stb. alakulatok jelentős részét is. A hadosztályokat közvetlenül a minisztérium irányította. A tisztképzés rendszere is módosult, az alapfokú tisztképzést a tisztiiskolák összevonásával megalakult Egyesített Tiszti Iskola (ETI) végezte. A felsőfokú tisztképzésre a korábbi két akadémia egyesítésével létrehozott Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (ZMKA) kapott felhatalmazást. Ugyancsak létrejött a Központi Tiszthelyettesképző Iskola is. 1957 tavaszán a kormány meghozta a szükséges személyi döntéseket, a vezérkar főnöke Ugrai Ferenc ezredes, a honvédelmi miniszter Révész Géza altábornagy lett. Ezzel a fegyveres erők minisztere funkció megszűnt. A szervezés felgyorsult és 1957. májusár 8-án megindulhatott, az un. csonka kiképzési év, mely október végéig tartott.

A kiképzési feladatok végrehajtása stabilizálta a hadsereg belső helyzetét, ez lehetőséget teremtett a további előrelépéshez. A következő kiképzési évre szóló miniszteri parancs már az atom- és más tömegpusztító fegyverek alkalmazásával végrehajtott harctevékenységekre való felkészítés elemei, elsajátítását állította a parancsnokok és a csapatok elé. 1958-ban a szárazföldi csapatoknál egy negyedik lövészhadosztályt állítottak fel a minisztérium közvetlen alárendeltségében. A hadsereg fejlesztés a szárazföldi csapatoknál a harckocsik számának növelésére irányult, a kiképzés vonatkozásában pedig, hogy érje el az alkalmazható képességet, a társfegyveres testületekkel együtt a belső ellenség bármely támadásának elhárítására, illetve a „testvéri szövetséges hadseregekkel” együttműködésben a külső támadás visszaverésére. 1959 végére a Magyar Néphadsereg összlétszáma 84 033 fő volt, fontosabb alakulatai:

¾    (gyöngyösi) lövészhadosztály;

¾    (kiskunfélegyházi) lövészhadosztály;

¾    (békéscsabai) lövészhadosztály;

¾    (kaposvári) lövészhadosztály;

¾    30. (ceglédi) tüzérdandár;

¾    31. (rétsági) harckocsi ezred;

¾    46. hadihajós dandár (Budapest;

¾    különböző fegyvernemi és szakegységek és alegységek;

¾    oktatási, hadtáp és egyéb intézmények.

 

 


 

A Magyar Néphadsereg szervezeti tagozódása 1959-ben

 

 

Fejlesztés 1960—1970 között

A nemzetközi helyzetet az 1960-as években a hidegháborús politika és a fokozatosan kialakuló erőegyensúly jellemezte. Ugyanakkor a tudomány és a technika területén kibontakozó szinte forradalmi fejlődés, minőségi változást hozott a hadügy mindenterületén. Hazánkban az 1950-es évek végére megteremtődtek a hadsereg fejlesztésének legfontosabb feltételei. Mindezek együttes eredményeként 1960-tól a Néphadsereg új fejlődési periódusa kezdődött. Hazánk lehetőségeinek és katona-földrajzi fekvésének megfelelően a szárazföldi és a honi légvédelmi haderőnem fejlesztését határozták meg. Témánkból adódóan a szárazföldi haderőnem fejlődését tárgyaljuk. Az előző évtized második felében a forradalom leverését követően a hadsereg fejlesztése megrekedt a második világháború szintjén. A lemaradás pótlása a korszerű technikai, szervezeti és fegyverzeti szint utolérése, a tiszti állomány átképzése és felkészítése jelentős anyagi ráfordítást igényelt. Ezért kevesebb lehetőség jutott a kiképzőbázisok, a vezetés, a hadsereg belső viszonyainak korszerűsítésére és a személyi állomány élet és munkakörülményeinek javítására. Ezen időszakban a hadseregfejlesztés fő irányát a minőség javítása a korszerű eszközök rendszerbe állítása jelentette. A politikai és katonai vezetés az ’59-es létszám negyedének növekedésével számolt, ezt azonban már 1964-re elérték, ettől kezdve a létszámnövekedést keretesítéssel igyekeztek megoldani. Az időszak első éveiben a honi légvédelem fejlesztése kapott elsőbbséget, ennek eredményeként 1962 januárjában az ország légterének védelmét átvették az itt állomásozó szovjet csapatoktól. A szárazföldi csapatok fejlesztése lassabban indult. 1961 augusztusában Székesfehérváron felállították az 5. hadsereg parancsnokságot. Ennek alárendeltségébe került a négy lövészhadosztály és a 31. önálló harckocsi ezred, melynek bázisán megkezdték a 11. harckocsi hadosztály felállítását, továbbá fegyvernemi és szakegységek, alegységek. A hadsereg parancsnok a miniszter közvetlen alárendeltje volt. Fontos előre lépést jelentett a hadsereg hadműveleti-harcászati rakétadandár és a hadosztályok rakétaosztályainak felállítása. Az álcázás érdekében az előbbit „5 önálló harckocsi ezred”-ként, az utóbbiakat „harckocsi felderítő zászlóalj”-ként nevezték meg a hadrendben. Felállítottak továbbá a hadosztályok lövészezredeinek állományában tíz páncéltörő rakéta üteget.

A harckocsizó fegyvernem fejlesztése lassan haladt. Bár a ’60-as évek első felében megkezdődött a viszonylag korszerű T-54-es, illetve az évtized közepétől a T-55-ös harckocsik rendszerbe állítása, de a csapatok gerincét még mindig a T-34-es világháborús típus alkotta. 1963-ban a hadrend 1747db harckocsival számolt, a valóságban csak 363db állt rendelkezésre. Elindult a lövészhadosztályok, gépkocsizó lövészhadosztályokká szervezése. Ez a teljes gépesítés megvalósítását szolgálta, a lövészszakaszok egy tehergépkocsit kaptak a szállítás végrehajtására, de a harcot gyalog hajtották végre. A gépkocsizó lövészezredek állományában harckocsi zászlóaljakat szerveztek. E zászlóaljakban előbb 10, majd 1963-tól 22, 1964-től 31 darab harckocsi tartozott az állománytábla szerint. A gépkocsizó lövészhadosztályok harckocsi ezredet kaptak. Ezek harckocsival való feltöltése folyamatosan történt, állománytábla szerint 1967-től 94 darab harckocsival rendelkeztek, de akadt olyan ezred is, amelyben csak 67db harckocsi volt. Megerősítették a csapatfelderítő szerveket is, rendszeresítették az úszó harckocsi, mélységi felderítő- légi deszant- századokat, illetve egy mélységi felderítő zászlóaljat is felállítottak. A harckocsi csapatok minőségi fejlesztése maga után vonta a gépkocsizó lövészcsapatok szállító eszközeinek korszerűsítését. Ennek megfelelően előbb rendszeresítették a magyar gyártmányú felderítő úszó gépkocsikat (FUG), majd a szintén magyar gyártmányú páncélozott szállító harcjárműveket (PSZH). Ezek megjelenése az arzenálban lényegesen növelték a lövészcsapatok tűzerejét, védettségét, manőverező képességét, a harckocsi csapatokkal való együttműködés lehetőségét. A teljes átfegyverzés azonban viszonylag hosszú időt vett igénybe. Az 1960-as évtized közepén a csapatok vezetésének korszerűsítése érdekében Cegléden felállításra került a 3. hadtestparancsnokság. A 8. lövészhadosztály Zalaegerszeg körzetébe díszlokált és az Alföldön megszerveztek egy újabb lövészhadosztályt. A 3. hadtest alárendeltségébe a gyöngyösi és az alföldi hosszabb készenléti idejű hadosztályok kerültek.

A szervezeti, fegyverzeti, technikai változások szükségessé tették a kiképzési rendszer átalakítását is. A kiképzési főcsoportfőnök intézkedésére fokozatosan bevezették a 3x8 hónapos kiképzést. 1963. december1-től előbb kísérlet képen, majd 1965. december1-től valamennyi harckocsizó egységnél és 1967. január1-től a szárazföldi csapatok valamennyi alakulatánál bevezették az új kiképzési rendszert. A harckocsizó csapatoknál az új kiképzési rendszer nagyvonalakban a következőket jelentette. A bevonuló újoncok harckocsivezetők és töltőkezelők lettek. A harckocsivezetők az első nyolc hónapban, a hadosztály harckocsi ezredénél megszervezett iskolaszázadnál harckocsivezető képzésben vettek részt, ahol megtanulták a harckocsi vezetését, erről jogosítványt kaptak. Megtanulták továbbá a harckocsi motor és erőátviteli, vezetési szervek kiszolgálásával, karban tartásával kapcsolatos munkák elvégzését megfelelő irányítással. A további kétszer nyolc hónapot, mint harckocsi vezetők teljesítették a hadosztály valamelyik harckocsi századánál. A töltőkezelők az első nyolc hónapban, mint töltőkezelők teljesítettek szolgálatot. A nyolc hónap végén a legrátermettebbeket a zászlóaljnál kiválasztották harckocsi parancsnoknak és néhány hetes tanfolyamon a zászlóaljnál, felkészítették a parancsnoki feladatok ellátására. Ők a hátralévő két nyolc hónapot harckocsi parancsnokként szolgálták. A ki nem választott töltők, irányzók lettek. A harckocsizó kiképzés legfontosabb kiképzési ágai a következők voltak:

¾    politikai kiképzés;

¾    testnevelési kiképzés;

¾    szakharcászati kiképzés;

¾    harckocsi lő kiképzés;

¾    harckocsi vezetés;

¾    tömegpusztító fegyverek elleni védelem.

A kiképzés alapegysége a század volt. A szakharcászaton belül nyolchónaponként több gyakorlat végrehajtására került sor. Kezdődött a kocsi gyakorlattal, ahol a kezelőszemélyzet tagjai gyakorlótéren, célokkal berendezett területen harckocsiban, begyakorolták szakasz, századparancsnoki ellenőrzés mellett saját feladataik végrehajtását menetben, terepkutató harcjárműként, támadásban, védelemben stb. A következő volt 1-2 napos kihelyezésen a szakaszgyakorlat végrehajtása, ahol a századparancsnok vezetésével begyakorolták szakaszkötelékben a feladatok végrehajtását a harc különböző módozataiban. A századgyakorlat 2-3 napot vett igénybe és a zászlóaljparancsnok vezette. Itt, a század kötelékben való tevékenységet sajátította el az állomány. Nyolchónaponként zászlóalj gyakorlatra is sorkerült 3-5 nap időtartamban, ezek tematikája kiképzési időszakonként változott. Lehetett erdős-hegyes terepen való tevékenység, víz alatti átkeléssel egybekötött, zászlóalj éles lövészettel egybekötött stb. Kétévenként ezred gyakorlaton is részt vett az állomány 1-2 hét időtartamban. Ötévenként hadosztály gyakorlatot rendelt el az elöljáró, mely 10-14 napig esetenként tovább tartott. Az utóbbi kettő tematikáját mindig az elöljáró határozta meg, esetenként nemzetközi gyakorlat keretében lettek végrehajtva. A gépkocsizó lövészezredek harckocsi zászlóaljainak beosztottai a fentieken túl, mint megerősítők gyakorlatoztak a lövész szakasz-, század-, zászlóalj gyakorlatokon is. Begyakorolták a lövészekkel való szoros együttműködést a harcfeladatok végrehajtása során. A harckocsi lő kiképzés, mint fő kiképzési terület azt jelentette, hogy laktanyai kiképzés idején a századparancsnok minden héten 2x2 óra lő gyakorló foglalkozást vezetett a helyőrségi lőtéren. Itt rövidebb kifutó pályán, de a mozgásból való tüzelést is lehetett gyakorolni géppuskával, az előírt lő feladatokra való felkészülés érdekében. Ezen túl minden időszakban a töltőkezelők három lő gyakorlatot hajtottak végre. Az egyes lőgyakorlatot géppuskával, melynek során elsajátították az állóhelyből való tüzelés gyakorlatát. A kettes lőgyakorlatot betétcsővel, melynek során a rövid megállásból való tüzelést tanulták meg. A hármas lőgyakorlatot ágyúval, ahol a mozgásból való tüzelés elsajátítása volt a követelmény. Természetesen az utóbbi két lő gyakorlatnál a lövő nem csak ágyúval és betétcsővel tüzelt, hanem géppuska sorozatokkal is. Idetartozik még a szakaszéles, lő gyakorlat, melyet az irányzók, illetve szakaszkötelékben harchelyzetbe ágyazva hajtottak végre. Kétévente lett végrehajtva a század éles lő gyakorlat, szintén harchelyzetbe ágyazva. Előfordult, hogy a harckocsi század fedet tüzelőállásból oldott meg, lő feladatot. A harckocsi vezetés a harcjármű vezetők számára jelentett gyakorlási lehetőséget. A fent felsorolt gyakorlatokon és lövészeteken a vezetők vitték harcjárműveiket. Időszakonként végrehajtották az akadálypálya vezetési gyakorlatot, illetve század kötelékben a 20 km-es oszlopvezetési gyakorlatot, mindkettőt normaidőre. Felsorolt gyakorlatokat, lövészeteket és vezetési gyakorlatokat nappal és éjszaka is végre hajtották. A többi kiképzési ág elsajátítása érdekében előírt feladatokat nem részletezem.

A kiképzési rendszer átszervezésével csaknem egy időben átalakították a tisztképzés rendszerét is. 1966 őszétől a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia minden szakán áttértek a három éves képzésre és a következő évben beindult az egy éves hadműveleti tanfolyam, mely megfelelt a szovjet vezérkari akadémiának. Az alapfokú tisztképzésben 1967 őszétől megszűnt az ETI, illetve a tisztiiskola katonai főiskolákká alakult. Ekkor jött létre a Kossuth Lajos Katonai Főiskola, a Zalka Máté Műszaki Főiskola és a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola, az új intézményekben a tisztképzés ideje négy év lett. Tömegessé váltak a tiszti át- és továbbképző tanfolyamok. A tiszti állomány felkészítésében elért eredmények igen jelentősek és eredményeik hamarosan éreztették hatásukat. A fejlesztés során kialakult a Néphadsereg nagyságrendje, a létszám (1967-ben) meghaladta a százezer főt:

¾    15 541 tiszt (ebből 39 vezérőrnagy, 2 altábornagy, 1 vezérezredes);

¾    670 hivatásos és továbbszolgáló tiszthelyettes, tisztes;

¾    11 248 sorállományú tisztes;

¾    48 473 honvéd (az építőalakulatok katonái nem szerepelnek a létszámban).

¾    a 82 932 katona mellett még 15 637 polgári alkalmazott is tartozott a Magyar Néphadsereg állományába.

Korszerűsítés az 1970 után

A korlátozott anyagi lehetőségek ellenére folytatódott a korszerűsítés. A Néphadsereg egyre inkább betagolódott a Varsói Szerződés rendszerébe és idomult a követelményekhez. Az 1970-es években a két haderőnem hadrendjében lényeges változás nem történt. Az egységek, magasabb egységek belső szervezetében több kisebb átalakítás lett bevezetve. Létre kellett hozni az új, korszerű technika fogadására és kiszolgálására hivatott szervezeteket. Ennek létszám szükségleteit további keretesítéssel kellett megoldani. Ezek a páncélos fegyvernemet csupán további keretesítés szempontjából érintették, ezért csak néhány fontosabbat említünk. A hadsereg egyre jobban bekapcsolódott a gazdasági termelőmunkába, már az előző időszakban létrehozták az építő dandárokat, melyek az ország nagyobb építkezésein dolgoztak. (Vasút felújítás, metró-, út- és lakásépítés stb.) A dolgozó katonák létszámfeletti állományban voltak. A gazdasági építőtevékenységet (mezőgazdasági munka) 1969-ben szabályozták és 1970-től általánossá és természetessé vált. Ugyancsak nagylendületet vett a csapat építés, különösen a harckészültségi és kiképzési feltételeket, a szolgálati, élet- és munkakörülményeket javító (körlet átalakítás, telephely-, lakás-, tanterem-, lőtér- stb. építés).

A szárazföldi csapatok fő ütőereje továbbra is az 5. hadsereg (három gépkocsizó lövészhadosztály, egy harckocsi hadosztály és közvetlenek), illetve a 3. hadtest (két gépkocsizó lövészhadosztály és a közvetlenek) alárendeltségébe tartozott. A fejlesztés főbb állomásait jelentette, amikor a lövészcsapatok többségét ellátták PSZH-val. Formálisan 1975. december 1-től a gépkocsizó lövészcsapatok hadrendi megnevezése gépesített lövészre változott. Jelentős változás volt a hadműveleti-harcászati, a harcászati és páncéltörő rakéták új generációjának, illetve csapat légvédelmi rakéták rendszerbe állítása. Az elsőlépcsős lövészalakulatok megkapták a 73mm-es löveggel és páncéltörő rakétával ellátott, kétéltű BMP lövész páncélosokat. Ez jelentősen növelte a lövészek együttműködési képességét a harckocsi-csapatokkal. Ez utóbbiaknál megkezdődött az átfegyverzés az új generációt jelentő T-72-es közepes harckocsikkal.

Az 1970-es évtizedben a csapatok kiképzési rendszerében lényeges változás nem történt, de javult a kiképzés anyagi-technikai és személyi feltétele, ennek eredményeként a kiképzés eredményessége, hatékonysága. A tiszthelyettes képzés az évtized során több generális változtatást ért meg. Többek között Szabadszálláson harckocsi- és gépkocsi technikus képző bázis jött létre. A tisztképzésben, az előző időszakban elindított folyamatot vitték tovább, illetve jelentős bázisfejlesztésre került sor. (Lőtér, tantermek, laboratóriumok, kabinetek stb.) A felsőfokú tisztképzést szintén a stabilizálódás jellemezte, az akadémiai végzettséget egyetemi szintű oklevélnek fogadták el. Összességében az új alap- és felsőfokú tisztképzés keretében az 1970-es évtized végére kibocsátottakkal számottevően javult az MN hivatásos állománya iskolai végzettség szerinti összetétele.

Az 1980-as évek elejére láthatóvá vált, hogy a 70-es évek intenzív, minőségi fejlesztése ellenére nem sikerült a szervezetek számát csökkenteni, viszont a nagymérvű keretesítés miatt nehezebbé vált a béketevékenység szabályzat szerinti fenntartása és a harckészültség előírt szintjének biztosítása. A politikai vezetés eddig az ország védelmét a Varsói Szerződésre- illetve a Szovjet hadseregre- bízta. Nem határoztak meg nemzeti katonai stratégiai célokat. Önálló alkalmazásra képes hadsereg létrehozására nem került sor. Az 1980-as évek elején láthatóvá vált, hogy a szövetségesi hűség oltárán a nemzeti szuverenitás nem áldozható fel. Az új gondolkodásra a gorbacsovi peresztrojka katonapolitikai következményei nyújtottak lehetőséget. Oláh István vezérezredes (1985. szeptember27-től hadseregtábornok) új honvédelmi miniszter (1984. december 6.—1985. december15.) megfeszített munkával törekedett az MN korszerűsítésén. Az általa elindított munka halála után is folytatódott. Ennek eredményeként az MN 1986-ban új szervezeti struktúrára tért át. A szárazföldi csapatoknál (a honi légvédelemnél is) megszüntették a hadosztály és az ezred szervezeteket. Az új szervezeti rendszer alulról fölfele a következő volt: raj, szakasz, század, zászlóalj, dandár, hadtest, hadsereg. Így a kiszolgáló és biztosító szerveket- a szárazföldi csapatoknál — hat hadosztály helyett három hadtest fogta össze. A gyakorlatban Tatán felállt az 1., Kaposváron a 2. gépesített hadtestparancsnokság. Az eddig önálló ceglédi 3. hadtest is az 5. hadsereg parancsnokság alárendeltségébe került. A gépesített lövész- és harckocsi dandárokba egy-egy tüzérosztályt, 4+2 gépesített lövész és harckocsi zászlóaljat, illetve egyéb közvetleneket is szerveztek. A szárazföldi erőknél nem emelkedett a zászlóaljak, a harckocsik, valamint a páncéltörők és tűzfegyverek száma, de a 6 zászlóaljjal rendelkező dandár jobban megfelelt a harc dinamikájának. A rendszerváltás kezdete előtt, 1988-ban az MN 13 gépesített lövész-, 4 harckocsi-, 4 tüzérdandárral, 4 páncéltörő tüzérezreddel, 7 műszaki és 3 híradóezreddel, 1 hadműveleti-harcászati rakétadandárral, 3 harcászati rakétaosztállyal, 4 felderítő-, 1 deszant rohamzászlóaljjal, 1 rádiótechnikai dandárral, 11 légvédelmi tüzér- és rakétaezreddel, illetve dandárral, 3 harci repülőezreddel, 1 harci helikopter ezreddel rendelkezett. Ezen kívül számos híradó, elektronikai harc, vegyvédelmi, ellátó, javító, szállító és egyéb egység és alegység, valamint különféle hadtáp, kutató és oktatási intézetek tartoztak állományába.